tg-ltatsthtetet-06-01

Most, hogy a könyv németül is megjelent, eszembe jutott, hogy megjelenése után én is írtam róla a(z akkor még A3 formátumú) Vasárnapban. A régi számítógépemen meg is találtam a cikket. Persze, ma már másként írnám meg, de 2000-ben így írtam meg. Mivel ma is vállalhatónak tartom, a nyilvánvaló hibák kiküszöbölése után közreadom itt is (a nyilvánvaló tévedéseimet []-ben jelzem), hátha valakit érdekel. „Azóta minden más lett, és jót csak a változás tett”

Zelei Miklós : A kettézárt falu
Az Európa Könyvkiadó reprezentatív drámakötetek kiadásába kezdett. Igényes kiállítással, jó minőségű papíron adják közre a XX. század nagy drámaíróinak életművét. A közép-európai abszurdot kedvelők nagy örömére a közelmúltban Slawomir Mrożek tíz drámáját is kiadták e sorozatban. A kötetben – a szerzőt méltán híressé tevő Tangó mellett – helyet kapott a Ház a határon (Dom na granicy 1967) c. műve is, melyet a szerző eredetileg nem színpadra szánt. Azonos című elbeszélését dolgozta át forgatókönyvnek, filmes-televíziós változatnak. „Talán megfelel színházi adaptációnak is, ha a társulat színházon kívüli eszközöket is alkalmaz, hogy sikeresen átültethető lehessen a mai valóságba” – ezzel a kísérőszöveggel indítja útjára az alkotója a szövegét.

Hogy miért hozom fel a hazájába való visszatérése óta még inkább kultikussá vált író művét egy szlovákiai magyar témájú dokumentumkötet kapcsán? Mrożek e drámája (?) különösen abszurd. Történik ugyanis, hogy a békésen vacsorázó családhoz két diplomata állít be, s közlik, hogy a nagyhatalmak döntése értelmében a határ ezentúl az ő házuk kellős közepén fog húzódni. A döntés előtt érthetetlenül álló család élete egy pillanat alatt pokollá változik: saját házukon belül ezentúl csak útlevéllel közlekedhetnek, a nagymama életét géppisztolysorozat oltja ki, mert útlevél nélkül akar átmenni a másik zónában lévő szekrényhez ...

A recenzens zavarban van. A Vasárnap bizonyosan eljut Nagyszelmencre is. Mit gondolnak vajon az ottani olvasók, akik e cikkből szereznek tudomást Mrożek művéről? Nagyszelmenc község életében hasonló tragédia játszódott le. A ma szlovák-ukrán ( egykor csehszlovák-szovjet) határ menti települést – szintén nagyhatalmi döntés értelmében – drótkerítés szeli ketté. Nagyszelmenc a szlovák, Kisszelmenc az ukrán államhoz tartozik. Erről a nem mindennapian képtelen, ennek ellenére évtizedek óta tartó állapotról írt dokumentumregényt Zelei Miklós.

Az 52 éves szegedi [nem szegedi, hanem akkor szegedi lapokba is publikáló] szerző költőként kezdte pályafutását, de írt elbeszéléseket és riportkönyveket is, többek közt a magyarországi politikai foglyok elmegyógyintézeti kényszergyógykezeléséről. Tudomásom szerint jelenleg a Délmagyarország c. Csongrád megyei napilap munkatársa [És még sok minden más, a szerző szabadfoglalkozású.].

Zelei 1994–ben kezdte meg kutatásait, az első interjúkat Nagyszelmencen, majd Kisszelmencen készítette. Interjúalanyai közül többen már nem érhették meg a kötet megjelenését. Ez is jelzi, kutatásait talán még idejében kezdte, de nem kezdhette eléggé korán. A rendszerváltozás előtt ez ugyanis meglehetősen kényes téma volt. S a szlovákiai magyar „pezsgő” szellemi életet is minősíti, hogy egy szegedi [nem szegedi!] újságíró dolgozza fel ezt a történetet ...

A szerző a falubeliekkel készített interjúk mellett Beregszászon a Kárpátaljai Állami Levéltárban is kutatott két alkalommal, 1995 novemberében és 1996 októberében. Az itt fellelt dokumentumokból, a környékbeliek vallomásaiból, valamint levélközlésekből áll össze a 278 oldalas kötet. Írója a dokumentumregény minősítéssel látja el. A valódi közép-kelet-európai non-fiction regényhez nem tartozik tartalom jegyzék, folyamatosan követik egymást a szövegek, szinte hömpölyög az irdatlan kettézártság-szövegszövedék, magával ragadva az olvasót. Magántörténelmek szilánkjaiból, sorstöredékekből/tört sorsokból, egyéni szögesdrót-interpretációkból van összeállóban a kettézárt falu-diskurzus. Remek olvasati lehetőségeket kínál fel az ínyenc olvasó számára, bár bevallom, ezt a Kettézárt falu c. szöveget nehéz „csak szövegként” kezelnem, mivel a község apám szülőfalujától csak néhány kilométerre fekszik.

Bizonyosan kijelenthetem, a könyv nem könnyű olvasmány. Magán hordozza az elmúlt évtizedek s tűnt diktatúrák minden abszurdságát, embertelenségét és logikátlan hatalmi döntések sokaságát, s mindezek az itt élők magánéletében váltak (véresen) valóra.

Számomra a kötet talán legmegrázóbb szövege a következő : „A nevem Ortutay Elemér, ungvári gyerek vagyok, arról híres, hogy öt-hat államban éltem eddig, és mindig Ungváron laktam.” . Így szól brutálisan bele a nagypolitika, a nagyhatalmi érdek a kisemberek életébe. S vajon hány Ortutay Elemér él köztünk ?

Sok hasonló történet tárul fel Zelei Miklós nagyszerű könyvének hasábjain. A szerző idézi Nagyszelmenc község krónikáját, melyből megtudhatjuk, hogy 1990. szeptember 9-én nagy esemény történt a faluban, mivel „megengedték a lakosságnak, hogy átlátogasson a rokonokhoz Palágykomorócra, búcsúra és templomszentelésre. Ruszkánál volt az átkelés, de így is rengetegen mentek. Negyven év után beleegyeztek, hogy egymás nyakába boruljon rokon, szomszéd, ismerős.” Nehéz ehhez bármit is hozzátenni. A terror által összetartott szovjet birodalom atomjaira hullott szét, a két „testvérnemzet” frigyéből keletkezett Csehszlovákia is a múlté már, csak a drótsövény maradt meg Szelmencen keresztül. Meddig még? – kérdezhetik a szögesdrót két oldalán élők, kérdezheti minden normális gondolkodású ember.

A könyvet, melyet Filep Tamás Gusztáv szerkesztett, Adolf Buitenhuis fényképei illusztrálják.
(Zelei Miklós : A kettézárt falu. Ister Kiadó, Budapest, 2000. 278 oldal, 1300 Ft)

Amikor a szerző 2005-ben Pozsonyban járt, interjút készítettem vele. Ezen a blogon is olvasható, de ki emlékszik már 2005-ös dolgokra, ezért kicsit leporoltuk. 

A vasfüggöny ugyan lehullt 1989 után, ám egy darabja ott maradt Nagyszelmenc és Kisszelmenc között. Zelei Miklós tizenegy éve látta először a szlovák-ukrán határon kettészakított falut, s azóta küzd, hogy ez a századunkban abszurdnak számító állapot megszűnjön. A kettézárt falu című dokumentumregény szerzőjével Pozsonyban beszélgettünk.

Kiskunhalason született, Budapesten él. Hogy csöppent bele a Szelmenc-történetbe?

Vagy hogy cseppent belém a Szelmenc-történet… Valahogy mindig határövezetben és határhelyzetekben éltünk. Kiskunhalason születtem, Kiskunmajsán éltünk, apai őseim redemptus polgárok voltak. Nagyapám korán meghalt, a család pedig megindult az értelmiségivé válás útján. Apám testvére jogásznak tanult, apám pedig postamester lett a háború alatt. „Nagy történelmi érzékkel“ elment a visszacsatolt Vajdaságba, annak is a legszélére, Őrszállásra. Ez egy sváb falu volt. A háború után menekülni kellett, mert a partizánok módszeresen irtották a betelepülőket. Majsára tértünk vissza. Családunkat B-listázták, Nagybaracskán jelölték ki kényszerlakhelyünket. Innen Szegedre kerültünk. Szeged is a határövezetbe esett, 1956-ig nem fejlesztették, nem települt oda ipar sem, mert a Horthy-korszakban attól tartottak, hogy úgyis elfoglalják a szerbek. Még a hatvanas évek elején is úgy festett a város, mint egy régi magyar film díszlete. Amerre életem meghatározó részeiben laktunk, valamilyen módon mindig „velünk volt“ a határ is. Nagyon impresszív volt, mikor általános iskolásként, egy tanulmányi kirándulás keretében bejutottam a nagylaki kendergyárba. Mivel a románoknak is kellett kendergyár, Nagylaknál úgy húzták meg a határt, hogy az az üzem udvarán keresztül húzódott. Az udvar közepén volt a kenderáztató, rajta keresztül egy brutális vaskerítés futott, a másik fele már Romániához tartozott. Az volt az első, abszurditásában a szelmenci helyzethez fogható határ-élményem.

Mikor járt először Nagyszelmencen?

Mondhatnám, hogy teljesen véletlenül indult az egész, de semmi sem véletlen. Egyik szlovákiai utam során egy ismerősömtől hallottam róla, hogy van itt egy olyan magyar falu, melynek egyik fele itt van, a másik meg ott. Akitől hallottam, még a település nevét sem tudta megmondani. Mivel érdekesnek találtam a szituációt, 1994. szeptember 4-én egy barátommal ellátogattam Nagyszelmencre.

Tovább az eredeti helyre.

Megjelent németül Zelei Miklós: A kettézárt falu című, Kisszelmenc és Nagyszelmenc második világháború végi kettévágásának történetét feldolgozó dokumentumregénye: Das entzweigesperrte Dorf címmel.

A könyvnek és a körülötte kibontakozott emberi jogi küzdelemnek fontos szerepe volt abban, hogy hosszas halogatás és ígérgetés után 2005. december 23-án az egykori szovjet–csehszlovák, ma ukrán–szlovák határral kettévágott ikerfalu schengeni országhatárán gyalogos-biciklis nemzetközi határátkelő nyílt. A határnyitás számos új problémát hozott, de megszűnt a két településrész zsákfalu állapota, ami kétségtelenül pezsdülést hozott Szelmencnek és környékének az életébe.

Tovább javítja majd Ungvidék és Észak-Bodrogköz, de az egész kelet-szlovákiai régió gazdasági életét is, amikor a közelben személy- és teherautós forgalomra alkalmas átkelő nyílik majd. A kettézárt falu német kiadásához írt előszavában erről ezt írja Zelei: „Kisszelmencre, s a körülötte éledező kárpátaljai településekre, Nyugat-Ukrajnának e magyarok lakta szegélyére nemcsak Nagyszelmencen keresztül vezet út, hanem a közeli Dobóruszka (Ruská) felől is. A második világháború végén azonban ezt az utat is lezárták a szovjet vasfüggönnyel, amelynek ma már csak rozsdásodó roncsai láthatóak, ha Szlovákiából, a dobóruszkai faluszélről átbámulunk Ukrajnába, Kisszelmenc felé. Ma már európai uniós csúcstechnika, kamerák, önműködő éjjellátók, keresztbe fektetett betonoszlopok őrzik a változatlanságot, a gazdasági sorvasztást. Holott a régió fejlődni akar a határok ellenére, a határok fölött. 
Mindkét ország önkormányzati és civil kezdeményezői már évek óta harcolnak azért, hogy itt autós átkelő nyíljon a schengeni határon. A két ifjú állammal, Szlovákiával és Ukrajnával vívott küzdelmük reménytelennek tűnik. Ukrajnából a szokásos jól van-válaszok érkeznek, a szlovák kormány pedig hallgat.
De nem fog így maradni.
E soha véget nem érő történet új fejezete a dobóruszkai határállomás megnyitásáról fog beszámolni.”   

(Fordította: Schäfer Tibor. Gabriele Schäfer Verlag, 2009. A borító Heltai Csaba fotójának fölhasználásával készült. Első kiadás: Ister Könyvkiadó, Budapest, 2000.)

***

Az élet úgy hozta, hogy ez a bejegyzés a kilencszázadik A hírlapíró és a halál blogon.Emiatt nem írunk önálló posztot, mert az öncél lenne, és a blog minőségét(?), sikerességét(?), nemtudommijét(?) nem a posztok, de még csak nem is a látogatók száma jelzi. Egy (jobbára) polblog sosem versenyezhet a Japán csajokkal. Köszönöm olvasóim türelmét. A cél most a következő 900 poszt megírása...