Most, hogy a könyv németül is megjelent, eszembe jutott, hogy megjelenése után én is írtam róla a(z akkor még A3 formátumú) Vasárnapban. A régi számítógépemen meg is találtam a cikket. Persze, ma már másként írnám meg, de 2000-ben így írtam meg. Mivel ma is vállalhatónak tartom, a nyilvánvaló hibák kiküszöbölése után közreadom itt is (a nyilvánvaló tévedéseimet []-ben jelzem), hátha valakit érdekel. „Azóta minden más lett, és jót csak a változás tett”

Zelei Miklós : A kettézárt falu
Az Európa Könyvkiadó reprezentatív drámakötetek kiadásába kezdett. Igényes kiállítással, jó minőségű papíron adják közre a XX. század nagy drámaíróinak életművét. A közép-európai abszurdot kedvelők nagy örömére a közelmúltban Slawomir Mrożek tíz drámáját is kiadták e sorozatban. A kötetben – a szerzőt méltán híressé tevő Tangó mellett – helyet kapott a Ház a határon (Dom na granicy 1967) c. műve is, melyet a szerző eredetileg nem színpadra szánt. Azonos című elbeszélését dolgozta át forgatókönyvnek, filmes-televíziós változatnak. „Talán megfelel színházi adaptációnak is, ha a társulat színházon kívüli eszközöket is alkalmaz, hogy sikeresen átültethető lehessen a mai valóságba” – ezzel a kísérőszöveggel indítja útjára az alkotója a szövegét.

Hogy miért hozom fel a hazájába való visszatérése óta még inkább kultikussá vált író művét egy szlovákiai magyar témájú dokumentumkötet kapcsán? Mrożek e drámája (?) különösen abszurd. Történik ugyanis, hogy a békésen vacsorázó családhoz két diplomata állít be, s közlik, hogy a nagyhatalmak döntése értelmében a határ ezentúl az ő házuk kellős közepén fog húzódni. A döntés előtt érthetetlenül álló család élete egy pillanat alatt pokollá változik: saját házukon belül ezentúl csak útlevéllel közlekedhetnek, a nagymama életét géppisztolysorozat oltja ki, mert útlevél nélkül akar átmenni a másik zónában lévő szekrényhez ...

A recenzens zavarban van. A Vasárnap bizonyosan eljut Nagyszelmencre is. Mit gondolnak vajon az ottani olvasók, akik e cikkből szereznek tudomást Mrożek művéről? Nagyszelmenc község életében hasonló tragédia játszódott le. A ma szlovák-ukrán ( egykor csehszlovák-szovjet) határ menti települést – szintén nagyhatalmi döntés értelmében – drótkerítés szeli ketté. Nagyszelmenc a szlovák, Kisszelmenc az ukrán államhoz tartozik. Erről a nem mindennapian képtelen, ennek ellenére évtizedek óta tartó állapotról írt dokumentumregényt Zelei Miklós.

Az 52 éves szegedi [nem szegedi, hanem akkor szegedi lapokba is publikáló] szerző költőként kezdte pályafutását, de írt elbeszéléseket és riportkönyveket is, többek közt a magyarországi politikai foglyok elmegyógyintézeti kényszergyógykezeléséről. Tudomásom szerint jelenleg a Délmagyarország c. Csongrád megyei napilap munkatársa [És még sok minden más, a szerző szabadfoglalkozású.].


Zelei 1994–ben kezdte meg kutatásait, az első interjúkat Nagyszelmencen, majd Kisszelmencen készítette. Interjúalanyai közül többen már nem érhették meg a kötet megjelenését. Ez is jelzi, kutatásait talán még idejében kezdte, de nem kezdhette eléggé korán. A rendszerváltozás előtt ez ugyanis meglehetősen kényes téma volt. S a szlovákiai magyar „pezsgő” szellemi életet is minősíti, hogy egy szegedi [nem szegedi!] újságíró dolgozza fel ezt a történetet ...

A szerző a falubeliekkel készített interjúk mellett Beregszászon a Kárpátaljai Állami Levéltárban is kutatott két alkalommal, 1995 novemberében és 1996 októberében. Az itt fellelt dokumentumokból, a környékbeliek vallomásaiból, valamint levélközlésekből áll össze a 278 oldalas kötet. Írója a dokumentumregény minősítéssel látja el. A valódi közép-kelet-európai non-fiction regényhez nem tartozik tartalom jegyzék, folyamatosan követik egymást a szövegek, szinte hömpölyög az irdatlan kettézártság-szövegszövedék, magával ragadva az olvasót. Magántörténelmek szilánkjaiból, sorstöredékekből/tört sorsokból, egyéni szögesdrót-interpretációkból van összeállóban a kettézárt falu-diskurzus. Remek olvasati lehetőségeket kínál fel az ínyenc olvasó számára, bár bevallom, ezt a Kettézárt falu c. szöveget nehéz „csak szövegként” kezelnem, mivel a község apám szülőfalujától csak néhány kilométerre fekszik.

Bizonyosan kijelenthetem, a könyv nem könnyű olvasmány. Magán hordozza az elmúlt évtizedek s tűnt diktatúrák minden abszurdságát, embertelenségét és logikátlan hatalmi döntések sokaságát, s mindezek az itt élők magánéletében váltak (véresen) valóra.

Számomra a kötet talán legmegrázóbb szövege a következő : „A nevem Ortutay Elemér, ungvári gyerek vagyok, arról híres, hogy öt-hat államban éltem eddig, és mindig Ungváron laktam.” . Így szól brutálisan bele a nagypolitika, a nagyhatalmi érdek a kisemberek életébe. S vajon hány Ortutay Elemér él köztünk ?

Sok hasonló történet tárul fel Zelei Miklós nagyszerű könyvének hasábjain. A szerző idézi Nagyszelmenc község krónikáját, melyből megtudhatjuk, hogy 1990. szeptember 9-én nagy esemény történt a faluban, mivel „megengedték a lakosságnak, hogy átlátogasson a rokonokhoz Palágykomorócra, búcsúra és templomszentelésre. Ruszkánál volt az átkelés, de így is rengetegen mentek. Negyven év után beleegyeztek, hogy egymás nyakába boruljon rokon, szomszéd, ismerős.” Nehéz ehhez bármit is hozzátenni. A terror által összetartott szovjet birodalom atomjaira hullott szét, a két „testvérnemzet” frigyéből keletkezett Csehszlovákia is a múlté már, csak a drótsövény maradt meg Szelmencen keresztül. Meddig még? – kérdezhetik a szögesdrót két oldalán élők, kérdezheti minden normális gondolkodású ember.

A könyvet, melyet Filep Tamás Gusztáv szerkesztett, Adolf Buitenhuis fényképei illusztrálják.
(Zelei Miklós : A kettézárt falu. Ister Kiadó, Budapest, 2000. 278 oldal, 1300 Ft)