Impresszum Help Sales ÁSZF Panaszkezelés DSA

Elgondolkodtató nyelvtörvényélmény

Nemrégiben egy író ember azt nyilatkozta, hogy az emberben meg kell érnie a témáknak. "Vannak élményeim, melyekhez csak évek-évtizedek múltán tudok visszatalálni a rögzítés, az elrendezés szándékával" - mondta.
Nekem is volt egy megdöbbentő élményem a hétvégén, melyet még nem tudtam feldolgozni.

Szombaton egy komáromi járásbeli településen konferáltam egy rendezvényt. A kultúrházban bő százan lehettek, s mivel volt köztük vagy 15 szlovák, abból két autónyi pozsonyi, ezért két nyelven hangzottak el a dolgok. A két felkonf között váltásként azt találtam mondani, hogy azonnal folytatjuk a műsort, csak még az előbbieket elmondom államnyelven.

A szünetben szalad utánam az egyik rendező hölgy: "Kedves Kon Ferenc úr, minden nagyon jó, de ha megkérhetem, ne mondja többet azt, hogy államnyelven, mert a szlovákok megjegyzéseket tettek".

Én ezt nyugtáztam, mert ez nem szerelem, hanem kereskedelmi alapú együttműködés, és ne cselekedjünk a megrendelő szándékaival szemben, de wazze:

1. Honnan értették a szlovákok, hogy mit mondtam?

2. Miért zavarja őket, ha az államnyelvüket államnyelvnek nevezem. Hát nem ezt akarták?

Furcsa, no.


0 Tovább

Írónak lenni napi huszonnégy órás elfoglaltság

Ma ünnepli hatvanadik születésnapját Tóth László. Ilyen névvel nehéz híresnek lenni. Irodalmi berkekben, ha szóba kerül, a következő kérdés rendszerint az, hogy „Az a Tóth László?”, vagy „A mi Tóth Lászlónk?”

A mi Tóth Lászlónk 1967-ben költőként kezdte pályafutását, de szépirodalmi munkássága – ide értve műfordítói ténykedését is – mellett a (cseh)szlovákiai magyarság félmúltjának fáradhatatlan kérdezőjévé lett. Írt színház- és művelődéstörténetet, interjúköteteket, kéziratos hagyatékokat tárt fel és gondozott, szerkesztett folyóiratokat és könyveket. Csütörtökön mutatták be 34., ill. 35. önálló kötetét. Az egyszemélyes irodalmi intézménnyel kisebb városi könyvtárakat megszégyenítő állományú dunaszerdahelyi könyvtárszobájában beszélgettünk.

A mi Tóth Lászlónk 1967-ben költőként kezdte pályafutását, de szépirodalmi munkássága – ide értve műfordítói ténykedését is – mellett a (cseh)szlovákiai magyarság félmúltjának fáradhatatlan kérdezőjévé lett. Írt színház- és művelődéstörténetet, interjúköteteket, kéziratos hagyatékokat tárt fel és gondozott, szerkesztett folyóiratokat és könyveket. Csütörtökön mutatták be 34., ill. 35. önálló kötetét. Az egyszemélyes irodalmi intézménnyel kisebb városi könyvtárakat megszégyenítő állományú dunaszerdahelyi könyvtárszobájában beszélgettünk.

Fülszöveg- és hátlapéletrajzaiban az szerepel: Budapesten született, gyermekkorát viszont Izsán töltötte. Amikor pedig 1986-ban visszatelepült Magyarországra, egy darabig hivatalosan hontalan volt. Bevezetésképpen oldjuk fel ezt a kettősséget!

Édesanyám és édesapám is tősgyökeres izsai volt, budapestiekké a történelem tette őket. Édesapám a Felvidék visszacsatolása után csak Budapesten jutott munkához, édesanyám pedig úgy döntött, inkább megy a magyar fővárosba feleségül Varga Gézához, mint deportáltnak Csehországba, hiszen a mi családunkat is vinni akarták oda. Talán ezért van, hogy szülőföldtudatomat, honosságérzetemet is ez a kettősség határozza meg. A Pozsony–Dunaszerdahely–Komárom–Budapest négyszögben nekem mindegy, hol élek, mindenütt otthon érzem magam, ahogy ez a térség is egy volt, egység volt egykor. És az itt élő emberek tehetnek a legkevésbé arról, hogy határokat húztak közénk, vagy ha úgy tetszik, közém és közém.

Azt mondta, édesapját Varga Gézának hívták.

Az izsai általános iskolát még Varga László hagyta el 1964-ben, a komáromi Általános Műveltséget Nyújtó Középiskola padjaiba pedig már bizonyos Tóth László ült be. Mindkettő én vagyok. Ötéves koromban édesapám meghalt. Ám abban a szerencsében volt részem, hogy öt évvel később nevelőapát kaptam anyámtól, aki aztán örökbe fogadott, s új családot és családnevet adományozott nekem.

Milyen hatással volt ez kamaszkori, formálódó identitására?

Örültem, hogy újból volt (s máig van) apám nekem is, akinek a nevét viselem, viselhetem. És meg kell mondjam, attól kezdve új identitásom is támadt, s többé nem Varga László néven voltam önazonos.

Gyermekként milyen könyvek kerültek a kezébe, miket olvasott szívesen?

Jóllehet gyermekkönyvekre, mesekötetekre nem emlékszem, kiskamaszként Verne, Cooper, Jókai, Mikszáth biztosan ott van a sor elején. Tizenkét-tizenhárom évesen aztán Az ember tragédiája is a kezembe került, melyen becsülettel végig is küzdöttem magam. Persze, igazából semmit nem fogtam föl mélyebb értelméből, és úgy olvastam, mint egy kalandregényt. És egyszeriben valami ismeretlen, izgalmas titok kezdett odaszögezni hozzá, ami azóta is a vonzásában tart. Szüleimnek – főleg apám révén, aki elsőgenerációs értelmiségi: tanító volt Izsán, s később, mellette, anyám is az: óvónő lett – már volt némi házikönyvtáruk, elsősorban a Csehszlovákiai Magyar Könyvbarátok Körének kötetei, de például kezdettől fogva járatták az Irodalmi Szemlét is. Ennek segítségével kerültem később kapcsolatba a csehszlovákiai magyar és bizonyos mértékben az élő világirodalommal is.

Középiskolai évei hogyan befolyásolták íróvá érését? Erről a periódusról nem írt visszaemlékező jellegű műveiben.

Vannak élményeim, melyekhez csak évek-évtizedek múltán tudok visszatalálni a rögzítés, az elrendezés szándékával. Az 1960-as években voltam komáromi gimnazista, s bár az egykori bencés szellemiségnek ekkor már nyoma se volt ez intézményben, az azonban ténynek számított, hogy folyosói tablóiról szélesebb, csehszlovákiai magyar viszonylatban ismert, fontos emberek néztek vissza ránk (az iskola egykori tanáraként Turczel Lajos, hajdani érettségizőiként pedig Tőzsér Árpád, Zs. Nagy Lajos, Koncsol László, mások), s azt is érzékeltük, hogy tanáraink jelentős része valóban jól felkészült, kiváló ember és pedagógus volt (osztályfőnököm, Czókoly Béla nevét említhetném mindenekelőtt, de, érdekesség, hogy a későbbi kiváló Jókai- és Komárom-kutató, Szénássy Zoltán, vagy majdani Madách Kiadó-beli kollégám, F. Kováts Piroska, jeles műfordítónk is a tanárom volt. De hogy meg is írjam őket, ahhoz fel kéne még nőnöm hozzájuk.

A komáromi matematika-fizika tagozatos osztályból a pozsonyi Közgazdasági Főiskolára került, melynek aztán rövid úton búcsút is intett? Miért?

Pedagóguscsalád sarjaként nekem is a pedagóguspálya – illetve Nyitra – volt előírva, ám én – ekkor már éledeztek írói és világmegváltói ambícióim, pozsonyi lapokat ostromoltam küldeményeimmel, s 1967-ben az Új Ifjúság is bemutatott – mindenáron Pozsonyba akartam kerülni. Ehhez volt jó ugródeszka a Közgazdasági Főiskola, ahova annak idején – ellentétben a Komenský Egyetemmel – simán be lehetett kerüli. S nekem pedig nem is volt más tervem vele, mint elkerülni otthonról.

A főiskolán azonban nem telepedett meg…

Ugyan, mi közöm lehetett a közgazdaságtanhoz, pláne a tudományos szocializmushoz?! Sokkal jobban érdekelt, hogy ki is valójában, illetve ki is lehet az a Tóth László, aki én voltam. Tizenkilenc-húsz évesen azután habzsolni kezdtem az életet, hajtottak a belső igényeim, űzött a tudásszomjam, s napokon, éjjeleken keresztül csak olvastam: előttem volt az egész világirodalom (beleértve a klasszikus és a kortársi magyart is).

Miért nem próbált meg átlépni magyar szakra?

Annyi mindennel, annyi ismeretlennel voltam elfoglalva, hogy nem ismertem föl a rendszerezett tudás jelentőségét. Ennek persze később eléggé éreztem is a hiányát, de akkoriban a mindenfelől rám zúduló új eltakarta az ismeretrendszerek fontosságát.

1971-ben jelent meg jelenleg harmincöt önálló kötete közül az első. Akkoriban jóval nehezebb volt elérni egy könyv kiadását, mint jelenleg. Az Ön első közlése és első kötete között azonban viszonylag rövid idő telt el.


Nekem szerencsém volt idősebb nemzedéktársaimhoz képest. Keszeli Feri, Mikola Anikó, Mészáros Karcsi és a többiek már a hatvanas évek első felében elkezdték közölni írásaikat, és lírai antológiához csak 1970-ben, prózaihoz 1972-ben, tehát hat–tíz éves publikációs tevékenység után jutottak. Nekem országos lapban az első közlésem 1967-ben jelent meg, és 1970-ben az Egyszemű éjszaka már tőlem hozta a legnagyobb terjedelmű anyagot, s az antológia összeállítója, Tőzsér Árpád kötetcímül is az én egyik metaforámat választotta. S a következő évben már az első kötetem, A hangok utánzata is megjelenhetett, vagyis valóban jó rajtot vehettem.

Ekkor már a konszolidáció éveit írták, ez nem befolyásolta a kötet kiadását?

Ebben is szerencsém volt, ugyanis a konszolidátorok – a kezdeti gyors „takarítás” után – igazából csak a hetvenes évek közepére jutottak el teljes szélességben és mélységben a csehszlovákiai magyar térfélre. Biztos vagyok benne, hogy nemzedékem antológiái vagy első köteteink ekkor már aligha jelenhettek volna meg.

Milyen volt az antológiájuk, illetve a kötete fogadtatása?

Az Egyszemű éjszakáé viharos, még le is „havaseszűek” és „féltalyigásoztak” bennünket, ami – mert ránk irányította a figyelmet – megint csak a javunkra vált. Ami engem illet, a kritika – a későbbiekben is – kiemelten foglalkozott velem, s kedvezően értékeltek Magyarországon is.

Azok számára, akik nem éltek a konszolidáció Csehszlovákiájában, nehezen elképzelhető, milyen volt akkoriban a (csehszlovákiai magyar) irodalmi élet? Volt egyáltalán?

Mi legalábbis, nemzedéktársaimmal – s néhány előttünk járóval: Tőzsérrel, Duba Gyulával, Ozsvald Árpáddal szövetkezve – azon voltunk, hogy legyen. Valahol megírtam, hogy a csehszlovákiai magyar író az időben vasárnapi író volt. Ha jött az ihlet, írt, ha nem jött az ihlet, nem írt.

Baj, hogy valaki nem írt akkor, amikor nem volt mit?

Az írás itt nem puszta manuális tevékenységként értendő, vagyis nem arra gondolok, hogy valaki a nap huszonnégy órájából tizenkettőt üljön az íróasztalánál, és írja a verseit vagy a regényeit. Az irodalom, az irodalomban való lét számomra állandó készenlétet jelent: írónak lenni szerintem napi huszonnégy órás készenlét. Ilyen értelemben (is) szerettük volna kicsit irodalmibbá tenni a csehszlovákiai magyar irodalmat. Nagyon fontos volt számomra, s annak tartom ma is, hogy másokkal szemben támasztott elvárásainkat a magunkkal szembeni igényesség előzze meg.

Egyik, az Irodalmi Szemlét köszöntő évfordulós írásában úgy fogalmazott, hogy „irodalmi süvölvényként” – Tőzsér Árpád, Koncsol László, Zalabai Zsigmond örökébe lépve került Duba Gyula mellé a laphoz. Hogyan működött akkoriban a szerkesztőség?

Kezdjük azzal, hogy akkor volt még klasszikus értelemben, a szó műhely jellegének értelmében vett szerkesztőség, ma már nincs. Én 1975-től 1981-ig dolgoztam a Szemlében, Pozsony belvárosában. Igen jellemzőnek tartom az akkori viszonyokra, hogy ha valaki munkanapon, délidőben végigsétált a Mihálykapu utcán, mondjuk a Széplak utcától a Gorkij utcáig, biztos lehetett abban, hogy röpke egy óra alatt találkozhat a fél csehszlovákiai magyar irodalommal. E szűk térben zsúfolódott össze ugyanis a Hét, az Irodalmi Szemle, a Madách Könyvkiadó és az Új Szó, s „népességünk” jó része vagy ezeken a helyeken dolgozott, vagy ezekre a helyekre tartott kézirat-elhelyezés vagy honorárium-felvétel végett, netán éppen unalmában. Nagy beszélgetésekre, szellemmozgató, elmepallérozó vitákra emlékszem ezekből az időkből; órákat töltöttünk el egy-egy kézirat, sőt néha egy-egy kéziratoldal fölött. Számomra a szerkesztés is bizonyos értelemben ugyanolyan alkotó munka volt, mint az írás, s a mai napig az. Mondom ezt anélkül, hogy azoknak az íróknak a fényében kívánnék sütkérezni, akikkel szerkesztőként együtt dolgoznom adatott. Szerkesztőnek lenni szerintem kicsit annyi, mint időnként más írók bőrébe, műveibe belebújni. S ha nem venni észre, hogy egy jól működő szerkezetben, helyesen hangzó mondatban ott vagyunk – akár írónk első visszaigazolójaként is –, akkor jó munkát végeztünk.

E rendkívül termékeny alkotó periódus idején azonban „elfogyott ön körül a levegő”, felsőbb nyomásra távoznia kellett az irodalmi laptól. Kétgyermekes családapaként hogyan élte meg ezt az alkotóilag és egzisztenciálisan egyaránt nehéz időszakot?

Nehezen. Már 1990-ben, rögtön a rendszerváltás elején megkérdeztem valakitől, aki jelentékeny szerepben asszisztált a konszolidáció elmélyüléséhez, hogy miért adta a nevét ehhez, ahhoz, amikor megtehette volna, hogy kimarad ebből-abból, azt válaszolta, értsem meg, neki akkor volt egy kisgyereke. Mire én azt feleltem, hogy nekem kettő volt. S bár arról nem mindig voltak elképzeléseim, hogy az adott helyzetben mit kell tennem, azzal azonban mindig tisztában voltam, hogy mit nem. Persze, én is megkötöttem a magam apró kompromisszumait, de mindig ügyeltem arra, hogy reggel még a tükörbe tudjak nézni, és azonos maradjak önmagammal. S amikor kellett, kiléptem. Előbb az Irodalmi Szemléből. Azután az országból is.

Igen, tudvalevő, hogy 1986-ban, családját itt hagyva, visszament Magyarországra. Majd’ 40 évesen könnyű volt beilleszkedni a megváltozott viszonyok közé?


Azt terveztük akkori családommal, hogy előbb kimegyek én, s megteremtve hozzá a feltételeket, családegyesítés címén majd jönnek utánam. Mire azonban ezzel megvoltam, már nem volt kinek utánam jönnie. De ez már egy másik történet. A lényeg: valahogy sikerült lakáshoz, munkahely(ek)hez, kiadói szerződésekhez jutnom, ezzel nem volt gond. Nagyobb gondot jelentett, hogy pályatársaim – közülük nem egyet barátomnak hittem –, akik, míg határon túli író voltam, a tenyerükön hordoztak, odakerülve közéjük a vetélytársuknak kezdtek tekinteni, aki előlük veszi el a publikációs lehetőségeket, munkahelyi székeket. Meg hát az első időben hontalannak lenni se volt leányálom, annyi szent. Aztán ez is elmúlt, s végül is sikerült elég sokat és sokfélét összedolgoznom, s viszonylag fontos dolgokban, plánumokban – lap- és kiadóalapításokban, alapítványtevésekben, különféle programszervezésekben is részt vehettem. Engem soha nem érdekelt semmi annyira, mint ami nincs, mint amit meg kellett csinálni. És hát persze sűrűn írtam, könyv- és levéltároztam is közben, amennyi csak belefért. Padlóig nyomtam a gázt.

Csütörtökön mutatták be 34. és 35. önálló kötetét. Éveinek számára átvetítve ez durván azt jelenti, hogy születésétől fogva kétévente látott napvilágot egy saját kötete. Emellett közel negyven kötetet szerkesztett, illetve rendezett sajtó alá, műfordításköteteinek száma tucatnyira tehető. És három-négy éve újból itt él Szlovákiában…

Igen, megint fordult egyet az életem. Új családom támadt itt, s korábbi gyermekeim, unokáim is közelebb vannak így. Előbb Pozsonyban telepedtem le – magyar állampolgárként –, s lassan másfél éve (újból) Dunaszerdahelyen élek, élünk feleségemmel, hároméves kislányunkkal. Meg kell mondjam azonban, a visszailleszkedés ide már jóval nehezebb, mint annak idején, Magyarországra kerülve, az ottani beilleszkedés volt. Még ha sokan talán valóban örülnek is, hogy újból itt vagyok. De érzem, érzékelem, más világ ez már, mint amit annak idején megtanultam. (És valószínűleg mi is mások lettünk azóta.) S hát meg kellene tanulnom ezt az új világot is, és újra meg kellene tanulnom magunkat is. Csak félő, nem vagyok már hozzá elég fiatal, s elég rugalmas.

 

0 Tovább

Az RTL esti hírszerkesztője kapja be; Miért hülye a felvidéki magyar?; Apuka elkúrta - 3 flash

Az RTL Híradó esti hírszerkesztője kapja be
A napokban élcelődtünk egy hibás fordítás kapcsán arról, hogy a slovenskét nem mindig szlováknak ildomos fordítani, olykor a szlovákiai adja vissza megfelelően az eredeti, szlovák agy által vélt szerzői intenciót.
Nem tudják ezt az RTL Klubnál sem. Tegnap az utolsó, Szökés utáni Híradóban Szellő István a következő mondatot olvasta fel egy szlovmagy kapcsolatokról és Szécsényről szóló tudósításban: "Bajnai Gordon miniszterelnök cikket jelentetett meg két SZLOVÁK lapban".
Ezek közül az egyik, mint tudjuk, a Sme volt, a másik viszont az Új Szó. Bár ha ezt egy pesti hírszerkesztő írta, akkor még örülhetünk, hogy nem azt mondta, hogy cseh vagy cseszkó lapban.

***

Miért hülye a felvidéki magyar?
Miért szól a felvidéki magyar szlovákul a külföldiekhez? Ez a kérdés feldolgozhatatlan számomra. Kb. a hétvégén jutottam el e jelenség észlelésében a kritikus tömeghez, így most monitorra vetjük. Ha II. Erzsébet egy alattvalója a Csallóközbe érkezik, megházasodik, és ehhez gratulálni szeretnénk neki, egy olyan valaki, aki nem beszéli Shakespeare nyelvét semennyire, miért mondja azt neki, hogy "gratulujem"? Azt jobban megérti, mint ha az mondanák neki, hogy gratulálok? Az ilyen ember holnap szlovákul köszön a magyar szomszédjának, holnapután pedig szlovák iskolába adja a gyerekét...

***
Apuka elkúrta
A szlovákiai magyar napi-, heti- és havilapok szerkesztőségébe gyakran érkeznek szlovák nyelvű levelek, melyben a gyermek vagy az "onoka" arról tájékoztatja az előfizetési osztályt, hogy a dedko vagy a babka meghalt, ezért le kívánják mondani az adott újságot/magazint, merthogy már nem tudják olvasni. (Az olvasó nemzetisége? Nem akadály, ha megérti, amit olvas, hehehe.)
A napokban egy ismerősömtől egy különösen elszomorító levélről értesültem. A levél szlovákul volt, klasszikus "apámmeghaltlemondom" levél volt. Az utolsó mondat viszont így hangzott: "Nyugodtan válaszoljanak magyarul, megértem, csak nem akartam úgy írni, mivel csak a konyhanyelvet beszélem".
Nos, azt hiszem, a levélíró édesapja valamit nagyon elkúrt.

0 Tovább

Ez ám a tüntetés...

Ahogy az előző poszt kommentjében a tüntetésen szintén jelenlevő Nyomkereő kolléga jelezte, alábecsültem a létszámot. Hála Istennek. A nyelvtörvény elleni dunaszerdahelyi demonstráción egyébként a hazai magyar blogoszféra több arcát is láthattuk. Ott volt pl. a blogjában tetszhalott, de 1ébként nagyon is élő Polák kolléga, aki az egyik napilap tudósítója számára még értékes információkkal is szolgált; találkoztam - mint mondtam - Nyomkeresővel, aki ezúttal operatív feladatokat látott el, és mintha a Komáromi Blog szerzőjét is látni véltem volna, fehér ingben, szakállban. Mást nem láttam, ami persze nem zárja ki, hogy ott volt, a 6500-12 000-15 000 (a nem kívánt törlendő) fős tömegben.

A rendezvényről az Új Szó, a Bumm, és a Paraméter is helyszíni tudósításban számolt be, így ki-ki választhatott a számára ideológiailag leginkább megfelelő  oldal közül, az rss-esek meg egyszerre olvashatták valamennyit.

Az mkp.sk is aktív volt. Ez abban is manifesztálódott, hogy már akkor kint volt az elfogadott nyilatkozat szövege "nyilatkozatot is elfogadtak" bevezetővel, amikor Berényi Jóska azt még javában olvasta a színpadon. Ok, evidens volt, hogy igennel fognak felelni, de ez akkor sem szép dolog.

És – azért sem nyeljük le ezt a békát - az MKP - amióta új vezetés és új sajtótitkár van - immár gondolom, sokadszor, de jelenlétemben harmadszor szarta szájon az újságíró-társadalmat, amikor nem biztosított se sajtóközpontot, se áramforrást. Ezért egy Dell Duo akkuval érkeztem, mely öt-hat órát bír, de azt hiszem, nem ez a megoldás. A DAC-nak van rendes sajtóközpontja wi-fivel, annyit kellett volna, hogy a szendvicseket egy másik teremben osztogatják, ide meg beengednek bennünket. Mi időben érkeztünk, és egy pizzériában lecsaptunk egy elosztóra. De nem volt mindenkinek ekkora szerencséje. És akkor Benkő Géza a színpadról köszöntötte az újságírókat. Köszönjük.
 
Jó magyar szokás szerint két nyilatkozat is készült, mert a Szlovmagy Kerekasztal lovagjai és az MKP nem tudtak megegyezni. Mivel nekünk egyik sem rokonunk, természetesen mindkettő nyilatkozatot közzétesszük.

A tiltakozás megvolt, a sajtóvisszhang is, mely bizonyosan megérne egy újabb posztot, együtt sokan jól érezték magukat (remélem), és kb. ennyiben maradtunk. Változni nem fog semmi. De legalább jól megmutattuk nekik. Bár azt se feledjük, mit válaszolt erre a Júdea Népe Front Elit Öngyilkos Alakulatának Brian a keresztről.

A Szlovmagy Kerekasztal nyilatkozata
Államnyelvtörvény helyett egyenjogúságot!

A Szlovákiai Magyarok Kerekasztalának nyilatkozata

Tiltakozunk a szlovákiai államnyelvtörvény diszkriminatív rendelkezései ellen!

A törvény jelenlegi formájában nem old meg semmilyen valós társadalmi problémát, feszültséget kelt, és megalázó a Szlovákiában élő nemzeti kisebbségekre nézve. Sérti jogaikat, nemzeti identitásukat, önérzetüket és emberi méltóságukat. Hazájukban másodlagos állampolgárrá degradálja őket kultúrájuk legfontosabb eleme, a nyelvük használatában. De sérti a többségi nemzet tagjait is, hiszen arra kötelezi őket, hogy besúgók és feljelentők legyenek, hogy gyanúval szemléljék szomszédjaikat, munkatársaikat, barátaikat, ahelyett, hogy békességben és barátságban élnének.

Mi, szlovákiai magyarok, Szlovákia egyenrangú polgárai vagyunk. Nem vagyunk sem bevándorlók, sem albérlők ebben az országban, a szülőföldünkön akarunk boldogulni. Elutasítjuk, hogy az államnyelvről szóló törvény alapján törvényszegéssel vádoljanak majd bennünket és pénzbírsággal sújtsanak azért, mert az anyanyelvünket használjuk. A nyelvhasználatról szóló törvénynek elsősorban a hivatalos érintkezést kellene szabályoznia, nem szabadna korlátoznia a szólásszabadságot és beleavatkoznia a magánélet területeibe.

A szlovák nyelvet tiszteljük és becsüljük. Elvárjuk, hogy az állam a mi magyar anyanyelvünket is tisztelje és becsülje. Az állam egyformán köteles védeni és tevőlegesen támogatni a szlovák nyelv mellett a nemzeti kisebbségek nyelvét is. A kisebbségi nyelvhasználat átfogó reformjára van szükség, amit a nemzetközi emberi jogi intézmények, elsősorban az Európa Tanács, már évek óta szorgalmaz. Szlovákiában a nagyobb létszámban élő nemzeti kisebbségek nyelve legyen egyenrangú és egyenjogú a többség nyelvével ott, ahol ezek a közösségek élnek, úgy, ahogy az más európai országokban már régen gyakorlattá vált. A tényleges kétnyelvűség legyen érték.

Követeljük, hogy az állam az alkotmány 34. cikkelye és a Kisebbségi Keretegyezmény 15. cikke szellemében a kisebbségekkel történt érdemi konzultációk alapján alakítsa a nemzetiségi politikáját. Ne döntsön nélkülünk azon ügyekben, amelyek bennünket is érintenek! Ne játssza ki egymás ellen a különböző nagyságú és más-más igényű közösségeket! Ne Budapestre mutogasson, amikor velünk kellene tárgyalnia! Eljött az ideje egy átfogó, a nemzeti kisebbségek státuszát rendező törvény kidolgozásának, az EBESZ kisebbségi főbiztosa és az Európa Tanács ajánlásának megfelelően.

Nem kívánunk politikusok és politikai pártok állandó céltáblája lenni csak azért, hogy ők háborítatlanul űzhessék hatalmi játékaikat. Elegünk van abból, hogy hűtlenséggel vádolnak egy egész népcsoportot és ártatlan emberek becsületébe gázolnak.

Nagyra becsüljük mindazokat a szlovákokat, akik eddig is partnereink voltak a kulturált párbeszédben. A kormánypártokkal is készek vagyunk tárgyalni. Hiszünk abban, hogy a békés együttélés szabályait ki tudjuk alakítani, amennyiben a hatalom őszintén kívánja azt.

Dunaszerdahely, 2009. szeptember 1.



A Zemkápé nyilatkozata

Mi, a dunaszerdahelyi tiltakozó nagygyűlés résztvevői együtt, egy emberként mondjuk ki: Elég volt!

Elegünk van a kormánykoalíció politikusainak magyarellenes kirohanásaiból. Felháborítónak tartjuk, hogy Malina Hedvig Szlovákiában, állampolgárként nem tudja érvényre juttatni igazságát. Elfogadhatatlannak tartjuk a dunaszerdahelyi szurkolók elleni rendőri beavatkozást, valamint azt, hogy a mai napig nem hozták nyilvánoságra az ezzel kapcsolatos videófelvételeket. Nem tűrjük tovább, hogy a jelenlegi kormánykoalíció néhány politikusának állandó céltáblája legyünk.

Szlovákiának egyenrangú polgárai kívánunk lenni. Nem vagyunk sem bevándorlók, sem albérlők ebben az országban, ezért követeljük, hogy az állam a kisebbségekkel történt érdemi konzultációk alapján alakítsa ki a nemzeti kisebbségi politikáját, az alkotmány 34. cikke és a Kisebbségi Keretegyezmény 15. cikke szellemében. Ne döntsenek nélkülünk azokban az ügyekben, amelyek bennünket érintenek! Ne játsszák ki egymás ellen a különböző nagyságú és más-más igényű szlovákiai kisebbségeket!

Elutasítjuk a szlovák parlament által elfogadott nyelvtörvényt. Felháborítónak tartjuk, hogy magas pénzbírságokkal kívánják büntetni a közéleti nyelvhasználat néhány területét. Ez sérti az alepvető emberi jogokat, név szerint a szólásszabadságot. Követeljük, hogy a parlament törölje a törvény azon elemeit, amelyek a hátrányos megkülönböztetés alapját képezik. Elvárjuk, hogy az ún. kétnyelvűség törvény általi megjelenítése ne csak ránk, kisebbségekre rójon feladatot és kötelességet, hanem mindenkire arányosan, aki az általunk lakott régiókban velünk él.
Követeljük továbbá, hogy Szlovákia fogadja el az Európa Tanács Miniszteri Bizottságának azon ajánlásait, amelyek a kisebbségi nyelvhasználati jogok bővítését szorgalmazzák, és amelyeket a szlovák kormánykoalíció felháborító módon három éve ignorál.
Szorgalmazzuk, hogy készüljön el egy átfogó nemzetiségi törvény, az EBESZ kisebbségi főbiztosa ajánlásának megfelelően.

Felszólítjuk a szlovák kormánykoalíció politikusait, hogy hagyjanak fel a magyarokkal szembeni gyűlöletbeszéddel.

Igazságot és kártérítést követelünk Malina Hedvignek és a Dunaszerdahelyen megvert, ártatlan szurkolóknak.

Szlovákia minden tisztességes polgárának azt üzenjük, hogy mi nem támadjuk a szlovák nyelvet sem a szlovák anyanyelvű polgártársainkat. Nagyra becsüljük azokat, akik eddig is partnereink voltak a párbeszédben. Meggyőződésünk azonban, hogy nem attól lesz erősebb a szlovák nyelv, ha pénzbírsággal kényszerítik ki annak használatát. A szlovák nyelvet nem egy ilyen arrogáns törvénnyel kell védeni. A kormánykoalíció tudatosítsa végre: az erőszakra alapozott nyelvvédelem soha nem éri el a célját, viszont mindig megrontja az egymás mellett élő népek viszonyát.

Szándékaink békések, de határozottak, megmaradásunkat szolgálják.

Elfogadva Dunaszerdahelyen 2009. szeptember 1.


0 Tovább

Sólyomvadászat újratöltve

Azt hiszem, a kopasznak is hajmeresztő: szólást arra szokták alkalmazni, ami ma Komáromban történt. Az eset példátlan, bár ezt a bandát ismerve meglepőnek nem nevezhető: Rober Fikó fogta, és kitiltotta egy szomszédos ország államfőjét. Ezzel sok on-line és vonulós szerkesztő bágyadt péntek délutánját b@szta szét.

 

Mivel különböző sajtóorgánumok számára egész nap csak ezzel a kérdéssel foglalkoztam, estére már csak a „kurvaanyját” rezignáltsága maradt. De pár skicc erejéig ássunk vissza. A ventillátorba a Pravda szerdai száma szart bele, melynek címlapján, vezető anyagában és kommentárjában is az volt a témája, hogy Sólyom László provokál. Pedig szerda reggel még senki nem provokált, csak a Pravda. Erre jött aztán a masszív kormányzati offenzíva, augusztus 21 szerencsétlen emlegetése. 1968 augusztusáé. Hogy akkor a magyarok bevonultak, és ezen a napon jön ez a Sólyom Arról az apró tényről feledkeztek meg, hogy a Varsói Szerződés csapatai nem maguktól jöttek be, hanem a csehszlovák elvtársak invitálására.

 

A látogatást a három legfőbb szlovák közjogi méltóság közös nyilatkozatban bírálta, a parlament külügyi bizottságának elnöke éles szavakkal ostorozta, a Ján Slota vezette Szlovák Nemzeti Párt szerint Sólyom a magyarországi feszültséget exportálja

 

Közös nyilatkozatban kelt ki Ivan Gasparovic államfő, Pavol Paska házelnök és Robert Fico miniszterelnök a magyar elnök mai komáromi látogatása ellen. "Szlovákiával szembeni tudatos provokációnak tekinti a három legfőbb közjogi méltóság, hogy Sólyom László pénteken Komáromba látogat, ahol részt vesz a városban újonnan felállított Szent István-szobor avatási ünnepségén" – áll az általuk kiadott nyilatkozatban. A három legfőbb közjogi méltóság tudatos provokációnak tartja a vizitet, sajnálattal állapítja meg, hogy Sólyom László látogatása ilyen körülmények közepette "nem megfelelő", és "Sólyom László ezen a napon nem szívesen látott vendég a Szlovák Köztársaságban".

Robert Fico kormányfő a magyar nagykövetség augusztus 19-én tartott ünnepi fogadását követőn újságíróknak nyilatkozva úgy fogalmazott: "ha a magyar államfő pénteki látogatása idején Komáromban valami történik, akkor azért Sólyom László fogja viselni a felelősséget". Fico szerint nem tudják, és nem is akarják megakadályozni azt, hogy Sólyom Komáromba menjen, de azt sem tudják megakadályozni, hogy a Szlovák Testvériség, vagy más szélsőségesek provokációra használják fel az elnöki látogatást.

A Magyar Koalíció Pártja elhatárolódik Robert Fico miniszterelnök Sólyom Lászlót bíráló kijelentéseitől. Az MKP szerint az esetleges konfliktusokért Robert Fico miniszterelnök lesz felelős. A párt ugyancsak elutasítja Fico manipulációit. Véleményük szerint a kormányfő ezzel a koalíción belüli feszült helyzetet kívánja palástolni.

 

"A kormányfő kijelentései egyenesen bátorítják a szélsőségeseket, hogy konfliktust szítsanak Komáromban, ezért ezeket a kijelentéseket nagyon veszélyesnek és felelőtlennek tartjuk egy európai uniós ország miniszterelnökétől" - áll a párt nyilatkozatában.

 

Az MKP-ból kivált képviselők által alapított Híd szerint szerencsétlen, hogy egyetlen szlovák politikust sem hívtak meg a szoboravatásra. A párt nyilatkozata legalábbis meglepőnek mondható, mivel Bastrnák Tibor polgármester is a párt tagja.

 

Sólyom László augusztus 21-i komáromi látogatásának egyik politikai célja a Híd támogatása, és a magyarországi belpolitikai feszültség exportja - jelentette ki Anna Belousovová, a Szlovák Nemzeti Párt első alelnöke. "Mivel Bastrnák Tibor komáromi polgármester meghívására érkezik, aki parlamenti képviselő és a Híd tagja, politikai látogatásról van szó, ami a Híd támogatása" - fejtette ki.

Belousovoá szerint ha a Híd az együttműködés és a megértés pártja, Bugárnak utasítania kellene a polgármesterét, hogy helyezze el méltó helyre Cirill és Metód szobrát, mely már évek óta a Matica slovenská székházának homlokzatán van elhelyezve.

 

Sólyom László látogatását bírálta a Szlovák Demokratikus és Keresztény Unió elnöke, Mikulás Dzurinda volt miniszterelnök, és a Vladimír Meciar vezette Demokratikus Szlovákiáért Mozgalom is. Hogy lehetséges az, hogy Bastrnák saját hazájának elnökét nem hívta meg egy ilyen rendezvényre? - tette fel a kérdést Dzurinda.

 

A csütörtökön kirobban Sólyom-hisztéria pénteken már a kora reggeli órákban folytatódott. A szlovák külügyi tárca szóvivője közleményt adott ki, melyben arról tájékoztatott, Miroslav Lajcák külügyminiszter csütörtök este Heizer Antal nagykövet útján arra kérte Sólyom Lászlót, „tekintettel a pillanatnyi légkörre és az események aktuális alakulására, ma ne utazzon Szlovákiába”.

 

Heizert Ivan Gasparovic államfő is magához rendelte. Az elnöki hivatalban folytatott megbeszélésen a diplomata útján arra kérte magyar partnerét, mérlegelje, elutazik-e Komáromba. "A nagykövet úrnak tolmácsoltam, nyugtalanít a látogatás formája. Örülni fogok, ha az elnök úr komolyan veszi aggodalmamat" - mondta. Az elnök megemlítette, augusztus 21. fekete nap Csehszlovákia történetében.

 

A szlovák államfő úgy fogalmazott, ha Sólyom nem tartja tiszteletben kérését, akkor a látogatásra nem tud másként tekinteni, mint feszültségszításra. "Ez azonban nagyon rossz lenne. Ezért döntésének nagyon fontos szerepe lesz kétoldalú kapcsolataink további alakulásában" - mondta. Gasparovic azt állítja, Sólyom látogatása nem magánjellegű, mivel nyilvános helyen fog szerepelni, és találkozik a város vezetőivel, "ez is azt jelzi, hogy egy adott célt követ, hisz a történelmi Magyarország más területeire is ellátogatott hasonló módon, így kikövetkeztethetjük, mi a valódi célja." Azt azonban kizárta, hogy a látogatás miatt Szlovákia megszakítaná diplomáciai kapcsolatait Magyarországgal. Kiemelte, Sólyommal nagyon jó a kapcsolata, ha azonban sor kerül a látogatásra, akkor olyan helyzet fog kialakulni, melynek nyomán új utakat kell keresni a kommunikációban. A két államfő legközelebb a visegrádi országok államfőinek csúcsértekezletén találkozik, Gasparovic jelezte, itt szeretne kétoldalú tárgyalást folytatni magyar partnerével.

 

Heizer Antal a találkozó után nem nyilatkozott.

 

Sólyom László ma nem szívesen látott személy Szlovákiában, ismételte meg Robert Fico miniszterelnök Pozsonyban, a Csalogány-völgyi temetőben, Alexander Dubček sírjánál tartott megemlékezés után.

 

Fico szerint "a magyar államfő látogatásának célja egyértelműen a provokáció, annak is a legdurvább formája". Fico attól tart, hogy a ma délutáni látogatás miatt egész programját le kell mondania, ugyanis mindkét országban szervezkednek a szélsőségesek. A kormányfő újra megismételte, ha valamilyen konfliktus történik Komáromban, azért Sólyom lesz a felelős. Azt sem zárta ki, hogy összeül a Biztonsági Tanács az ügy miatt. A kormányhivatal hivatalos közleményben tudatta, Fico minden délutáni programját lemondta.

 

Péntek délután Ján Lajcák, a szlovák diplomácia vezetője tartott értekezletet a Pozsonyba akkreditált diplomatéknak. Itt elmondta, jóllehet, ez egy kétoldalú esemény, fontos, hogy Szlovákia megfelelően reagáljon rá. A megfelelő reakció nem sokat váratott magára. Robert Fico miniszterelnök rendkívüli sajtótájékoztatón jelentette be, hogy megtagadja Sólyom Lászlótól a beutazás lehetőségét. Erről diplomáciai jegyzékben tájékoztatta a magyar nagykövetség munkatársát. Ján Packa országos rendőrfőkapitánynak kellett volna figyelmeztetni Sólyom Lászlót a komáromi Erzsébet-hídon arra, hogy nemzetközi jogot sért, ha az ország területére lép. Erre azonban nem került sor. Sólyom László a hídon rögtönzött sajtótájékoztatót. Itt elmondta, két szövetséges ország kpcsolatában megmagyarázhatatlan egy ilyen esemény. „Ez két szövetséges állam kapcsolatában megmagyarázhatatlan és kimenthetetlen lépés, különös tekintettel a kitiltás indokolására, vagyis arra, hogy biztonsági kockázatot jelente a jelenlétem” – mondta. A magyar elnök szerint a szlovák fél már két hónapja tudott komáromi útjáról. „Remélem, hogy az utolsó napok hisztériája a legfelsőbb állami szinteken nem a szlovák nép érzelmeit tükrözi” – jelentette ki a magyar államfő. Sajnálta, hogy nem mondhatta el beszédét a szoboravatáson, mely éppen arról szólt, hogy Szent István közös királya volt a szlovák és a magyar népnek.

 

Komáromban egyébként rendkívüli rendőri intézkedéseket foganatosítottak. Jelen volt az országos és a kerületi rendőrfőkapitány, a járási rendőrkapitány, valamint több száz egyen- és civil ruhás rendőr. Az ünnepséges a Szlovák Nemzeti Párt és a Szlovák Nemzeti Egység szimpatizánsai bekiabálásokkal és fütyüléssel igyekeztek megzavarni.

 

Robert Fico ezúttal túl messzire ment. Amit tett, példátlan. A TA3-ban ki is fejtette frusztrációjának okát: a magyarok úgy szaladoznak Dél-Szlovákiában, mintha az egy magyarországi járás lenne. Nem és nem tudja feldolgozni, hogy bizony – egyre kevesebbe ugyan, de – itt élünk mi is. Hogyaszongya, neki nem Szent István, hanem Svatopluk volt a legnagyobb királya.

 

Fico slotább akar lenni Slotánál. Erről már egy korábbi posztban, és egy másik helyen is értekeztünk. Jönnek a választások, és a nemzeti húrokon nagyon szép dolgokat le lehet pengetni Szlovákiában. A nemzetiek pedig stabil szavazók. Most elsősorban nekik játszott, meg azoknak, akik a fórumokra írogatnak. Na azokkal működjön együtt a Bugár Béla…

 

Fico újra megmutatta, ki az kakas ezen a szemétdombon. Nekiveselkedhetnénk a háromszor veri ezt kenden Lúdas Matyi-i indulatával, de felesleges. Folytatni kell a nemzetközi porondon való mószerolást, ahogy eddig is, el kell menni szavazni, és addig sok jó blogbejegyzést írni.

0 Tovább

tg-ltatsthtetet-06-01

blogavatar

Phasellus lacinia porta ante, a mollis risus et. ac varius odio. Nunc at est massa. Integer nis gravida libero dui, eget cursus erat iaculis ut. Proin a nisi bibendum, bibendum purus id, ultrices nisi.

Legfrissebb bejegyzések

Utolsó kommentek