tg-ltatsthtetet-06-01

Posztmodern utáni korunkban az identitás válságáról értekezni olyan, mintha a spanyolviasz vagy a meleg víz feltalálására készülnénk, a jelen írás csupán egy szerény ceruzavonás kíván lenni a könyvtárnyi szakirodalommal támogatott témához. A közelgő népszámlálás kapcsán pártok és civil szervezetek az országos és regionális sajtóban, blogokon, közösségi hálózatokon, videómegosztó portálon tolják az arcunkba, hogy magyar vagy, háromszor ikszeld a magyart a népszámlálási íven.

Ha egy idegen bolygóról érkezett lény venné górcső alá a kampányt – nemcsak a miénket, hanem a többi európai kisebbségét is, melyek közül nemegy vírusvideó humorosabb a mi kampányunknál –, könnyen azt kérdezhetné: tán’ ezek nem tudják magukról, hogy kicsodák?

A „vállald magad” brigádhoz a hétvégén két újabb erős játékos is csatlakozott, a római katolikus és az evangélikus egyház. Húsvét vasárnap Szlovákia püspökei levelet intéztek a hívekhez. A levél első része a húsvétról szólt, ebben semmi meglepő nincs, adekvát, hogy a kereszténység legnagyobb ünnepén az arra hivatottak a pásztorlevél intézményével élnek. Én akkor kaptam fel a fejem, amikor a népszámlálás szó hangzott fel a szószékről. Persze, templomainkban nem idegen ez a kifejezés, karácsonykor elhangzik: „Történt pedig azokban a napokban: Rendelet ment ki Augusztus császártól, hogy írassék össze az egész földkerekség. Ez az első összeírás akkor történt, amikor Szíriát Kiríniusz kormányozta. El is ment mindenki, hogy összeírják, mindenki a maga városába.” (Lk 2,1-3) Nincs tehát új a nap alatt, 2000 év alatt legfeljebb annyi változott, hogy nem kell szülővárosunkba utaznunk, hanem online is kitölthetjük a számlálóívet. A 2001-es népszámlálás adatai szerint az ország lakosságának 68,93 százaléka vallotta magát római katolikusnak. Ha tehát ez a markáns – népszerű kifejezéssel élve kétharmados – többség int arra, hogy a hozzá tartozók vállalják a hozzá tartozást, akkor az 1 százalék alatti pravoszlávoknak komoly félnivalójuk lehet. Bevallom, a pásztorlevél előtt meg sem fordult a fejemben, hogy evangélikusnak, buddhistának netán mohamedánnak valljam magam. Miért mondanám magam olyannak, amilyen nem vagyok, avagy megfordítva: miért ne vallanám magam annak, aki vagyok – egyébként népszámlálás-függetlenül. Azt gondolhatnánk, alapesetben az ember el tudja dönteni magáról, milyen nemzetiségű, anyanyelvű, milyen nyelvet használ a leggyakrabban, milyen vallású stb. Vagy az identitás válsága már odáig fokozódott, hogy azt sem tudjuk, kik vagyunk? Itt mindenki Villon-rajongó?

Sajnos azonban, a valós helyzet ennél rosszabb, e hazában az emberek egy része nemhogy azt nem tudja magáról, kicsoda, de a sajtóban rémtörténeteket is olvashatunk arról, hogy vannak, akik a nemzetiség és állampolgárság fogalmával sincsenek tisztában. Ha ez életszerű probléma, akkor a világ valóban megérett a ledózerolásra; egyben a rendszerváltás óta eltelt időszak szlovákiai magyar pártpolitikája és a civil szféra kudarca is.

Jövőre népszámlálás lesz, ezt mindenki tudja. Az ország lakosságának számba vétele a feldolgozás szempontjából a statisztikai hivatal legigényesebb projektje, így a felkészülést indokolt időben kezdeni.

A hivatal hétfőn közleményt adott ki arról, hogy a kisebbségek számára előnyös módon változnak a népszámlálási ívek. Míg 2001-ben hat nemzetiséghez tartozónak vallhatták magukat a lakosok, aki pedig az előre nyomtatott lehetőségeken túl kívánta meghatározni önmagát, az ezt az „egyéb” rubrikában vallhatta be. A nemzetiségek száma a jövő évi számlálóíven 14-re bővül, csökkentve ezzel a „kicsik” diszkomformitásérzetét; ugyanígy növekszik a választható anyanyelv száma, hatról tizenegyre. Valószínű, hogy a szlovákiai magyar kisebbség képviselőit leginkább e két adat foglalkoztatja, megtudhatjuk, mennyi az annyi, csökkentünk-e újfent 50 ezerrel, mint legutóbb, vagy legalább a stagnálásra futotta? Masszív növekedésre senki sem gondolhat komolyan.
Jövőre lesz egy újdonság is a népszámlálási íveken. A megkérdezettek arra is válaszolhatnak, milyen nyelvet használnak a leggyakrabban otthon, és milyent nyilvános helyen. A közelmúltban lelkes civil fiatalok jóvoltából elkészült a szlovákiai magyarság eddigi legátfogóbb kétnyelvűség-vizsgálata, melynek eredményei lesújtóak. Ha a felmérés korábban készül el, Ficóék az államnyelv abszolút primátusát hirdető, a legrosszabb gyarmatosítók kulturális imperializmusára hajazó nyelvtörvénnyel járó nemzetközi blamázst megspórolhatták volna maguknak, ha időben megtudják, a szlovákiai magyarok ott és akkor sem használják anyanyelvüket, ahol erre lehetőségük, mi több, joguk van.
Nem beszélnek magyarul a hivatalokban, nem kérnek magyar nyelvű nyomtatványokat, igaz, ezt a tendenciát az önkormányzatok sunyi alibizmusa is erősíti, hisz minek a magyar nyomtatvány, szlovákul úgyis mindenki tud.
Félő, hogy ha a népszámlálási íven szereplő „nyilvános hely” fogalma nem lesz nagyon pontosan meghatározva a módszertani útmutatóban, akkor borítékolható az eredmény. Az jön ki, hogy míg a kisebbségek képviselői otthon az anyanyelvet, nyilvános helyen az államnyelvet használják, így a kisebbségi nyelvek jelenlegi, alárendelt státusukból tovább degradálódnak: konyhanyelvvé.
Pedig ha egy kisebbséget buzdítani kell arra, hogy használja a nyelvét, akkor azt már megette a fene.